A világ első színes fotóját pontosan 151 évvel ezelőtt, 1861. május 17-én mutatta be James Clerk Maxwell (1831-1879), skót matematikus és fizikus egy színelméleti előadáson a londoni Royal Institution hallgatósága előtt.
Ő jött rá először, hogy bármely színt elő lehet állítani a vörös, a zöld és a kék fény különböző arányú keverésével. Rábeszélte fotográfus ismerősét Thomas Suttont, hogy fényképezzenek le három képet ugyanarról a skótkockás masniról úgy, hogy felvételenként csak a színszűrőket cseréljék ki a lencse előtt. A három kép elkészítése után ezeket egyszerre vetítette ki három különböző vetítővel, mindegyiknél olyan szűrőt használva, mint amilyennel a kép készült. Amikor beállította az élességet, a három kép egyetlen színes képet alkotott. A végeredmény korántsem volt tökéletes, mert a Sutton által használt fotólemezek csak a kék fényre voltak érzékenyek, a vörös színre egyáltalán nem, a zöldre pedig alig.
A világ legelső színes fényképei a skóciai Edinburgh-ban, a Maxwell szülőházában helyet kapó múzeumban találhatók. E csodálatos felfedezés ellenére a színes fényképezés csak jóval később, 1903-ban a Lumiere testvéreknek köszönhetően kezdett el széles körben is terjedni.
Fotó: James Clerk Maxwell: Tartan Ribbon, Three-Color Carbon Print, 1861.
http://maimanohaz.blog.hu/2012/05/17/a_vilag_legelso_szines_fenykepe
Balázs Tibor
Megjöttél hát.
Nem kérdem, elvitt
avagy hozott
a képzelet.
Kidobtam már a
kenyértörésből
rámszáradt
néhány szeletet.
Dobd le saruid,
hátizsákod, van
ott még egy
üres sarok.
És hagyj beszélni,
hátha egyszer
csöndemen
átalláthatok.
Már (majdnem) nyár, 30 C és kedvenc fagyimat fogyasztom kedvenc helyemen és régi jó szokásom szerint a rohanó embereket figyelem. 15-20 perc hosszú idő, emberek jönnek mennek, várakoznak, örülnek egymásnak és elválnak egymástól. Rendszerint mindenki lecserélődik körülöttem a fagyi-elfogyasztási idő alatt. Pár napja egyedül üldögéltem, amikor egy szó szerinti teljesen piros bringás csajt állt meg mellettem. A bringa illet az öltözékéhez is és ő ennek nagyon a tudatában is volt. Megállt a bringával és az arcára feltette a jellegzetes "várakozom valakire" mosolyt. Időnként rápillantottam és reméltem, h még azelőtt megérkezik a személy, akire vár, mielőtt elfogyna a fagylaltom.
Az idő telt, a lány csak várt, én pedig úgy döntöttem, csakazértis megvárom, ki a szerencsés, akit ilyen türelmesen várnak egy lila biciklin. Kb 20 perc múlva csörrent a mobilja, miután felvette a mosoly a szájáról könnyekké változott a szemében és az arcán szép lassan leereszkedve megpróbálta az eredeti helyére visszatérni és újra száj lenni, de továbbment és eljutott a vékony álláig. Csak álltam és néztem; jó lett volna odamenni és valahogy eltüntetni azokat a könnyeket. Egy hirtelen mozdulattal odaléptem és megkértem, h egyetlen percre figyeljen a bringámra, majd elléptem a legközelebbi virágosboltig és visszatérve egy szál napraforgót nyomtam a kezébe egyetlen szó nélkül.
Rámnézett a könnyei fölött és egy pillanatra újra megjelent a mosoly az arcán. Visszamosolyogtam rá és felpattanva a bringámra eltekertem. Remélem, amikor ránéz arra a napraforgóra, mosoly derül az arcára.
hétfő, kedd, szerda,
csütörtök, péntek, szombat,
vasárnap, holnap
Harján Silvia
Salvador Dali
Kb egy hónappal korábban írtam Rakonczay Gáborról és az óceán átevezéséről. Gábor hihetetlen kalandját nem csak én követtem, sok mindenki aggódott érte, amikor hetekre eltűnt és cikkeztek róla mindenfélét. Gábor végül épségben előkerült, bejegyezte nevét a Világrekordok könyvébe és azóta már biztos az újabb utat tervezgeti; ezúttal viszont valószínűleg már nem egyedül, hanem feleségével.
Nem kapott túl nagy publicitást, h mi történt a Fa Nándor által tervezett tengeri kenuval, amely hozzásegítette Gábort ehhez a fantasztikus teljesítményhez. A Vitéz sorsa az alábbiak szerint alakult:
" Szeremley Huba borász vontatta volna haza Rakonczay Gábor hajóját, de a Vitéz nevű kenu felborult, ami miatt ott kellett hagyniuk a nyílt óceánon. Fa Nándor, a kenu tervezője, építője és tulajdonosa addig nem kíván nyilatkozni az esetről, amíg nem beszélt Szeremleyvel, a jogi kérdésekről is még tájékozódnia kell.
„Mivel eddig én is csak a sajtóból értesültem, egyelőre nem tudok bővebbet mondani. Valószínűleg szakmailag és jogilag is kifogásolható ez az egész. Én például csak akkor tudtam meg, hogy így tervezik meg hazajuttatni a Vitézt, amikor már úton voltak." Fa azt is elmondta, arra, hogy megtalálják a kenut, gyakorlatilag semmi esély sincs, de ha valaki mégis megtalálja, a tengeri jog szerint ő az új tulajdonos.
Kardos Gábor szerint, aki korábban Szeremleyékkel vitorlázott a Földközi-tengeren, egyértelműen kockázatos ötlet volt belevágni a vontatásba. „A saját hajójukra nézve is veszélyes lehetett ekkora hullámok között elindulni egy hét és fél méteres kenuval a sajátjuk mögött. Ezt valószínűleg Rakonczayék és Szeremleyék beszélték meg egymással, nyilván így volt olcsóbb. Ha egy nagyobb hajóval szállíttatták volna haza, az lehet, hogy többe került volna, mint az egész kenu.
Szeremley Huba borász vontatta volna haza Rakonczay Gábor hajóját, de a Vitéz nevű kenu felborult, ami miatt ott kellett hagyniuk a nyílt óceánon. Fa Nándor, a kenu tervezője, építője és tulajdonosa addig nem kíván nyilatkozni az esetről, amíg nem beszélt Szeremleyvel, a jogi kérdésekről is még tájékozódnia kell.
„Mivel eddig én is csak a sajtóból értesültem, egyelőre nem tudok bővebbet mondani. Valószínűleg szakmailag és jogilag is kifogásolható ez az egész. Én például csak akkor tudtam meg, hogy így tervezik meg hazajuttatni a Vitézt, amikor már úton voltak." Fa azt is elmondta, arra, hogy megtalálják a kenut, gyakorlatilag semmi esély sincs, de ha valaki mégis megtalálja, a tengeri jog szerint ő az új tulajdonos.
Kardos Gábor szerint, aki korábban Szeremleyékkel vitorlázott a Földközi-tengeren, egyértelműen kockázatos ötlet volt belevágni a vontatásba. „A saját hajójukra nézve is veszélyes lehetett ekkora hullámok között elindulni egy hét és fél méteres kenuval a sajátjuk mögött. Ezt valószínűleg Rakonczayék és Szeremleyék beszélték meg egymással, nyilván így volt olcsóbb. Ha egy nagyobb hajóval szállíttatták volna haza, az lehet, hogy többe került volna, mint az egész kenu."
Kardos azt is elmondta, nem érti honnan származik a sajtóban megjelent információ, hogy a Vitéz elsüllyedt volna. Épp ellenkezőleg: le kellett vágni, mivel felborult és nem lehetett tovább vontatni, de előbb-utóbb partot fog érni valahol. „Most Európa felé sodródik, ha valaki megtalálja, sokat nem tud vele kezdeni. Most már duplán hasznos lett volna, ha van rajta nyomkövető, mert nem csak akkor lehetett volna Gábort megtalálni, amikor eltűnt, hanem most is tudnánk, hol a kenu."
Rakonczay Gábor beismeri, felelőtlenség volt Szeremley Huba borásszal megkísérelni hazavontatni a kenuját, azt viszont sajnálja, hogy világrekordja inkább az eltűnéséről és erről a mostani incidensről szól.
"Így utólag már könnyű okosnak lenni, de tény, hogy felelőtlenség volt így megpróbálni hazahúzatni a Vitézt. Én az elején nem is akartam, de ebbe nem szeretnék jobban belemenni" - kezdte a világrekorder magyar hajós.
Azt is elmondta, nem sok az esély arra, hogy egy ekkora kenut bárki is megtaláljon az óceánon, de ez is előfordulhat. Mi több, még az is, hogy a víz valahol partra veti. Ha valaki megtalálja, elvileg értesítheti őt, hiszen benne van az ő és a kenu neve is.
Fa Nándor, a vitéz tulajdonosa korábban elmondta nekünk, ő nem tudott arról, hogy Szeremleyékkel fogják hazahozatni a Vitézt, ezt Rakonczay Gábor is megerősítette.
"Amikor ő értesült róla, már úton voltak hazafelé. Akkor ez tűnt a leglogikusabb megoldásnak. Tény, nem túl nagy a hajójuk, de azért nem is olyan kicsi egy ilyen vontatáshoz. Nyilván lett volna jobb, de jóval drágább megoldás is, akkor emellett döntöttünk, természetesen sajnálom, hogy odaveszett."
Úgy tervezték a hazautat, hogy Szeremleyék elindulnak a hajójuk után kötött Vitézzel a Karib-szigetekről, ha pedig nem megy, valamelyik szigeten otthagyják a kenut és más módszert választanak a hazajuttatására. A kenut itthon több helyen tervezték kiállítani.
"Engem most emiatt szét fognak itthon tépni, már vagy negyven helyről hívtak az ügy miatt. Sajnálom, hogy az eltűnésem és emiatt a mostani miatt az óceánátvezésem erről szól, nem pedig a világrekordról."
A "Vitéz" tehát mégsem jutott haza. Ott van valahol a végtelen óceánban, miután teljesítette feladatát: RIP.
Az utolsó fotók egyike
Igen, abba akartam hagyni. Mármint a bloggolást. Aztán egy nyugis este nekiültem és szépen végigolvastam a korábbi blogokat. Volt időm rá, nem siettem sehova és a hosszú órák alatt annyi régi emlék, kaland, érzés jött elő, amelyekről azt hittem, már régen eltemette őket az emlékezet futóhomokja, h tudtam: nem szabad abbahagynom, mert ha nem kerülnek leírásra, fotózásra bizonyos dolgok, hangulatok, érzések akkor évek múlva menthetetlenül elvesznek.
Aztán az elmélkedésnek a Horváth Tibi halálhíre vetett véget és többen írták, hogy bár megtalálják a neten, de szeretik a blogom, mert az érdekességek mellett több olyan dologról is elfogulatlanul írok, amelyek máshol elszabadítják az indulatokat.
Így aztán volt, van és még lesz egy ideig znn blog. Köszönöm a látogatásaitokat !
Edward Lear (Anglia, Highgate, 1812. május 12. – 1888. január 29.) angol költő és grafikus, Lewis Carroll mellett a 19. századi angol irodalmi nonszenszegyik legnagyobb képviselője.
Szövegeihez maga készített rajzokat és írt dallamokat.
Az irodalmi tréfák kedvelőinek egyik kedvence mind a mai napig a limerick elterjesztése miatt.
A limerick kötött formájú, ötsoros nonszensz-vers, amely az első sor „Volt egyszer…” mesei fordulatával bejelentett hős fantasztikus kalandjait beszéli el, és a kalandoknak az ötödik sorban félig megismétlődő első, vagy második sor szab határt. A limerick rímképlete: aabba, a bb sorok mindig rövidebbek. Ritmusa általában jambikus, de sokszor szöktetett jambusokkal vagy anapesztusokkal gyorsul fel. A versformát Franciaországból hozták be a 18. század elején a brit szigetekre visszaérkező ír utazók. Szokás volt, hogy valamely nagyobb összejövetelen mindenkinek négysoros verset kellett rögtönöznie, amelyre az egész társaság rávágta a refrént: »Jöjjön el, várja Limerick!« Az ír város lett a versforma névadója.
Edward Lear egy limerickje
Egy hóbortos urat Bengálba
Meghívtak jelmezbálba.
Szólt: sokan lesznek,
Öltözöm keksznek –
S a kutya azonmód
Elrágta.
1929 május 10-én, Nagygalambfalván született Kányádi Sándor, Kossuth díjas író, költő.
Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.
Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.
Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.
Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.
Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.
A vers az, amit mondani kell.
Vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak
hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak
ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek
kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak
de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak
se kint
se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek.
Howard Carter (Kensington, 1874. május 9. – London, 1939. március 2.) brit rajzoló, amatőr régész, az egyiptológia egyik leggazdagabb és leghíresebb leletének, az i. e. 1300-as években élt Tutanhamon egyiptomi fáraó sírjának, a Királyok völgye 62-nek felfedezője.
Carter 1874. május 9-én született Kensingtonban, egy festő nyolc gyermeke közül a legkisebbként. Gyerekkorát a család vidéki házában töltötte, iskoláztatása nem volt éppen szabályszerű: apja tanítgatta, így természetesen főként a rajzolás és festés alapjait sajátította el. Amikor apja Lord Amherst, a korabeli Anglia egyik legnagyobb egyiptomi régiséggyűjteménye tulajdonosának otthonában dolgozott, a házigazda megismertette a fiút értékes műkincseivel. A történelem iránt érdeklődő Howard figyelme Egyiptom felé fordult.
Nem sokkal később a British Museum egyik egyiptológusa, Percy Newberry Lord Amherstnél keresett valakit, aki lemásolná a sírköveken levő rajzokat, valamint befejezi az általa megkezdett rajzokat és másolatokat, az ügyes kezű Howard Cartert ajánlották neki. Az ambiciózus fiatalember 1891 októberében már útban is volt Alexandria felé, s az Egyiptomi Kutatási Alap (Egypt Exploration Found) megbízásából rajzoló-asszisztensként dolgozott kora legismertebb egyiptológusa, Flinders Petrie mellett. 1892-ben Amarnában, majd nyolc éven át Hatsepszut templomában. Az Egyiptomi Régészeti Hivatal vezetője, Gaston Maspero oly mértékben volt megelégedve munkájával, hogy 1899-ben kinevezték a felső-egyiptomi műemlékek főfelügyelőjévé, 1903-1905-ben Alsó-Egyiptom régészeti felügyelője volt.
Pályája 1905-ben megbicsaklott, mert a szakkarai ásatások őreinek megengedte, hogy megvédjék magukat néhány részeg francia turistával szemben, akik bepanaszolták a főkonzulnál. Miután Carter nem volt hajlandó bocsánatot kérni, felmentették állásából, ezután akvarellfestőként és régiségkereskedőként tevékenykedett. 1907 táján került kapcsolatba a dúsgazdag régiséggyűjtő Lord Carnarvonnal, aki Gaston Masperotól kért tanácsot 1906-os sikertelen magánásatásai után. Maspero Cartert ajánlotta, ezért Carnarvon felkérte ásatásainak vezetésére. Carter feltárta a Théba melletti nekropoliszt (Királyok völgye), II. Montuhotep, I. Amenhotep, Hatsepszut és IV. Thotmesz sírját, Hatsepszut völgytemplomát, a XVIII. dinasztia királynéinak sírját és számos magánsírt. Akkoriban úgy tudták, hogy Ehnaton kivételével a XVIII. dinasztia valamennyi fáraóját a Királyok Völgyében temették el, és sírjaikat – a hiányzó Tutanhamonét kivéve – már felfedezték és kirabolták.
Carter nyolc hosszú éven át kereste a hiányzó sírt. 1917-ben kezdte vizsgálni azt a munkástelepülést, aminek maradványai II. Ramszesz és VI. Ramszesz sírjai között húzódtak. Valójában kicsit arrébb, máshol akart kutatni, de ide kapott engedélyt. Utólag már látható: az első kapavágást ott ejtették, ahol 5 év múlva a legnagyobb felfedezés várta őket. A kutatási engedély aláírása alkalmával maga a nagy Gaston Maspero is kételyeinek adott hangot, hogy a Királyok Völgyében érdemes még új sírok után kutatni. Ahogy fogalmazott, ott már minden homokszemet háromszor átrostáltak.
Az ásatási területnek kijelölt háromszöget 1921-re megtisztították a törmeléktől, kivéve a VI. Ramszesz sírbejárata körüli részét, mert az a sírlátogató turisták zavarása miatt hanyagolták. Elfogytak a remények, Lord Carnarvon pedig a finanszírozás beszüntetését helyezte kilátásba: egy utolsó szezont engedélyezett.
1922-ben ezért Carter utoljára vonult a munkásfaluhoz, ahol az első évadot kezdte, és alaposan átvizsgálta VI. Ramszesz sírjának környékét, ahol addig az Egyiptomi Műemlék Felügyelőség kérésére nem kutattak. Lebontották a XX. dinasztia korabeli munkáskunyhókat, és november 4-én már előkerült az első nyom, egy tizenhat fokból álló lépcső, amely a Ramszesz sírjának közelében levő ókori munkáskunyhók maradványai alatt egy bevakolt ajtóhoz vezetett. Mögötte, a falon láthatóak voltak az ősi nekropolisz őrének pecsétjei, az utolsó válaszfalon pedig Nebheperuré (Tutanhamon koronázási neve) volt olvasható. Ma már tudjuk: Tutanhamon sírjának az volt a szerencséje, hogy a későbbi uralkodók munkásai éppen felette telepedtek meg, és vastag meddő- és törmelékrétegekkel borították be a bejáratot.
Carter és Tutanhamon
Carter 1922. november 24-én, Lord Carnarvon megérkeztével kezdte meg a titkát 3300 éven át őrző sír feltárását. A sírkamrában megtalálták a fáraó túl sok balzsamozószerrel balzsamozott, s így súlyos károsodást szenvedett múmiáját és színarany, üveg- és féldrágakő-berakásokkal díszített halotti maszkját, amely megőrizte Tutanhamon arcvonásait. A több mint 2000 tárgy között aranyozott ládák, arannyal bevont és színes üveggel, illetve féldrágakövekkel díszített trónus, különböző állatfigurák, ékszerek, életnagyságú szobrok voltak. Tutanhamon sírja a máig a leggazdagabb lelet, mely az ősi Egyiptomból származik. A napvilágra hozott kincsek nagy része a Kairói Múzeumba került, az ásatásról Carter és társai háromkötetes munkát adtak ki The Tomb of Tutankhamen címmel.
Tutankhamon halotti maszkja
A nagyközönséget azonban még a káprázatos kincseknél is jobban izgatta-izgatja „a fáraó átka”. A bulvárlapok szenzációként tálalták, hogy a feltárást követő évben – a diagnózis szerint vérmérgezésben – meghalt Lord Carnarvon, Carter megbízója, majd gyors egymásutánban 27 haláleset történt az ásatásban részt vevők és a velük érintkezésbe kerültek között. Egyes vad feltételezések szerint az egyiptomiak méregbe csavart gyolcsba burkolták a múmiákat, mások szerint a belélegzett mikroorganizmusok okozták a haláleseteket. Újabb feltételezések szerint az évezredek során a sírkamrában felgyülemlett magas radioaktivitás játszhatott szerepet, de hogy ennek a sugárzásnak mi a forrása, az megint csak rejtély.
A valóságban azonban nem a múmia, hanem a felfedezés közlésétől eltiltott újságírók bosszújáról van szó. Az átok egyébként is válogatós volt, mert az expedíció 26 tagja közül 20 még tíz év után is élt, a „főbűnös” Carternek az átok 16 évet engedélyezett erőben-egészségben, a múmiát boncoló orvos pedig 86 évesen hunyt el. A legenda azonban tovább él.
Heroikus és világhírű munkássága ellenére Carter nem részesült hivatalos elismerésben, egy belga kitüntetést és az amerikai Yale Egyetem tiszteletbeli doktori címét kivéve. 1939. március 2-án hunyt el Londonban, szívelégtelenség és nyirokcsomódaganat következtében.
